Pár hete ellátogattunk Kiskunhalasra és most lefárasztalak titeket a komplett sztorival. Aki bringázott már valaha is ebben a szépséges országban és esetleg volt olyan elvetemült, hogy mindezt egy vonat út közbeiktatásával tette annak nem lesz új a sztori eleje.

Tehát a rövid terv ez volt: szerda reggel le vonattal, családlátogatás, bringázás 'halason és környékén, kutyázás, bogarak elől menekülés, a vidéki csend és nyugi élvezése, sírás, hogy 'bezzeg Pesten nincs ennyi bogár', aztán csütörtök este vissza.

Természetesen a Magyar Álom (sic!) Vasutaknak köszönhetően még mielőtt nyeregbe ültünk már pofán is nyomott minket a magyar kerékpáros valóság. A menetrendben bringapiktós vonat ugyanis MÁV olvasatban jelentheti simán az első vagy hátsó vagon elejét illetve hátulját. Igen, azt a kis vékonyka folyosót, amin egy testesebb kaller már oldalazva, pocakot szigorúan behúzva, pingvin totyogásban surran el. Ide kellett nekünk bepaszírozni két bringát úgy, hogy (normálisan) lezárni azokat sehova se lehetett.

Abba nem is megyek bele, hogy a két teljesárú jegy plusz bringajegy mennyi is volt. Abba viszont már igen, hogy ez egy 2 és fél órás út. Igen, a MÁV szerint teljesen normális 2 és fél órán át blokkolni az elöl felszállni akarókat és két fizető utast arra kényszeríteni, hogy elsőosztályú pótot vegyenek (ez egy elsőosztályú vagon eleje), mert végül leültünk és minden megállónál egyikünk felállt és nézte ki száll fel vagy éppen száll le a bringáinkkal. Remek muri volt.

Természetesen a vonat késett, így 3 órával később mosolygósan szenvedhettük le a gépeket a méter széles peronon a vonathoz érkezők legnagyobb örömére.

A következő pofáncsapást a kerékpárral behajtani tilos táblák sora osztotta ki a magyar bringás valóságot már rezignáltan tudomásul vevő arcunkra. Barátom a bennszülött már rég tekert szülővárosában, így ő is meglepetten figyelte, hogy mit is jelent a kerékpáros infrastruktúra fejlesztése egy olyan városban, ahol eszeveszettül sokan tekernek.

Ahol volt infra az többnyire életevszélyes volt és siralmas állapotok uralkodtak. A főút melletti 'bringaút' például minden keresztnél macisajtos volt a bringásoknak, akik igazán nem száguldottak, így simán el is lehetett őket engedni, amit szinte minden autós meg is tett, belátva a felfestések és táblák értelmetlenségét és elolvasztva a pici szivem a kedvességükkel.

Ahol viszont nem volt infra, és szerencsére ilyen hely elég sok akadt, ott mindenki bátran és vidáman tekert az úton. Igen, az úton. Az óriási átéléssel tekerő tökmagokon át a lassan tekerj, mert már csak így tudsz öregecskéken át mindenki teker, aki csak teheti és senki se választja a járdát. Jó persze csak két napot voltunk ott, de ennyi idő alatt láttam vagy 100 bringást, ha nem többet és még a forgalmasabb utak mellett se gondolta egyik bringás se úgy, hogy inkább a járdát választja. Ehhez hozzájárul az a tény is, hogy az autósok ügyesen vigyáznak a kerekesekre.

Végül kipróbáltuk magunkat egy kis túrázgatásban is. Kiskunhalas és Soltvadkert között van egy szépséges bringaút. Szép széles és remek a felülete, élmény rajta tekerni. Kivéve, amikor falvakba érve ez az egyetlen járda, ja és Soltvadkert előtt a vasúti átjáró után leszükül és bevisz a susnyásba, de aki szereti a dzsungel feelinget, annak ajánlom ezt a szakaszt.

A probléma csak azzal volt, hogy úgy 10 kilométer se telt bele mire rájöttem, hogy ez nem az én műfajom. Egyszerűen szét unom a fejem a bringán, úgyhogy le is fárasztottam a barátom egy rakás hülyeséggel unaloműzésképp. Született is egy nem túl konvencionális (túra)videó a kiskunhalasi kalandozásról. Figyelem! A videóban a nyugalom megzavarására alkalmas hülyeség, cukiság és én is szerepelek. Utóbbi miatt azt is megjegyezném, hogy a kamera kövérít.